Merre jár a boldogság?

Egy kedves ismerősömmel beszélgettem a minap, akinek új élete adta ennek a cikknek a témáját. A hölgy azelőtt nagyon életvidám, erőtől és életkedvtől kicsattanó személy volt, aki minden pillanatban készen állt a mókára. Függetlenül az életkorától, nagyon jó humorral állt a világhoz és sikerült harmóniában élni az életét.

Így ment ez évtizedeken át. Mígnem egyszer arra ébredt, hogy a férje egy másik nő oldalán keresi a boldogságot. Nyilván voltak köztük nézeteltérések, de ezek nem voltak annyira komolyak, hogy aggódnia kellett volna. A szex is ment közöttük, és még az intenzitása sem volt kisebb, mint évekkel ezelőtt, így nem volt igazán oka gyanakodni arra, hogy más is van a képben. A férj egy kellemes ember, aki nagyon odaadó volt a család felé mindig is, így a feleség teljes bizalommal élte a mindennapjait.

Mígnem egyik nap azt látta a férjén, hogy szétszórt és nem néz a szemébe. Gondolta üzleti gondjai vannak és nem feszegette a kérdést, majd előjön a párja vele. De nem tette. Eltelt még néhány nap, hét és a távolság egyre csak nőtt. Ekkor az ismerősöm megkérdezte, hogy mi az, ami ennyire bántja az élete párját, hogy még a fény is másként világít a szemében. Ekkor a férj elmondta, hogy beleszeretett valakibe, aki oldalán úgy érzi megfiatalodott, visszajött régi életöröme.

A nő kővé dermedt. A szíve megtört és tudta, hogy nagy a baj, hiszen a férjének mindene volt a család. Teltek múltak a napok. Szenvedtek mindketten. Az emlékekre, a szeretetre való tekintettel mindketten próbálták menteni a menthetőt, de a férfi menni akart. A teste fájdalmas tüneteket produkált attól, hogy visszatartotta magát a boldogságtól, a nő pedig nőiessége megsértésében, végtelen csalódást élt meg. Azelőtt ragyogó arca élettelenné vált és beesetté vált, a sziporkázó jókedve is egyik napról a másikra, teljesen elapadt. Úgy érezte magát, mint egy vegetáló, élettelen lény. Nemtelenül. Néha dühös volt, néha megértő, néha fájdalmában csak az ágyon feküdt összegörnyedve. A gyermekeket nevelése a régi rutin szerint tudott működni benne, de szerencsére ezt már megalapozta szilárd, anyai szeretettel azelőtt. A gyerekek észlelték, hogy apa kevesebbet van otthon, és anya humora elszállt, de nem akartak tudomást venni a változásról. Mígnem apa úgy döntött, hogy végleg elköltözik.

Az ismerősöm úgy érzete addigra már, hogy kopár minden nap, és a szíve helyén egy kő van. Akkor érzett csak némi megnyugvást, amikor a gyermekei szívből jövő szeretettel átölelték. Elindultak a mindennapok, amikor egyedül álló anyaként kellett helyt állnia. A család felelőssége a nyakába szakadt és egyedül lett felelős mindenért. A férj (aki még férj, de csak papír szerint), igyekezett titkolni boldogságát és felszabadultságát, amikor a gyerekekért jött. Mégis elég volt csak ránéznie az feleségnek, pontosan tudta, hogy kivirult, boldog életet él. Neheztelt ezért. Elárultnak érezte magát, úgy érezte, hogy az az ember, akinek odaadta a fiatal éveit, akivel együtt tervezték a jövőt, elárulta őt. Ez az elárultság érzés egyre inkább dühödt gerjesztett benne, ugyanakkor a saját nőiességén is komoly csorba esett.

Úgy érezte, hogy csak árnyéka önmagának. Így ment ez hónapokig. Egyik nap arra lett figyelmes, hogy bár, itt a tavasz és minden gyönyörű, mégsem tud örülni. Teljesen kikopott belőle az életöröm és az élet iránti rajongás. Ekkor még csak konstatálta ezt, de nem tett semmit. Pár hét múlva újra rajtakapta magát, hogy „fekete-fehér a kép a színes tévéjén”, vagyis a világából kikoptak az örömet adó színek. Ekkor futott át a fején először az, hogy változtatni kell. A hatalmas felelősség, az egyedül töltött hónapok, hatalmas súlyként nyomták a vállát. Úgy élte meg, hogy ezek a terhek megnyomorítják és elnyomják az ő valódi lényét.

Ekkor már majd egy éve élt külön. Döntést hozott, és felkeresett. Elmondta a fenti történetet és kért, hogy segítsek abban, hogy visszatérjen a fény a világába. Megtanult egy másfajta életet. Felismerte önmagát és felszabadítottuk a nehezteléseket. Rátaláltunk a régi genetikai mintákra, amik mozgatták ezeknek a programoknak a megélését. Gyógyultak a régi sebek, és megtanítottuk a testet is más vegyületeket termelni. Amikor elkezdtük a közös munkát, akkor már kezdte visszanyerni az erejét, de ez az erő inkább a sérülésből adódott, és hatalmas adag bizalmatlanság áradt belőle a világ, de leginkább a férfiak felé.

Nem sokkal a harmadik konzultáció után felhívott, hogy egyik este ült a teraszán. Egy pohár borral a kezében és érezte, hogy nyugalom van benne. Ha a gyermekei apja jutott eszébe, nem volt benne neheztelés. Pár nap múlva, jött a férfi a gyerekekért, és valahogy megváltozott. Nem nagyon akart elmenni a házból. Jól érezte magát a „régi”, családi közegben. A nő észrevette, hogy már nincs benne rajongás a férfi felé, így könnyen kommunikált vele.

Pár hét múlva, a nőt előléptették a munkahelyén, ami hatalmas meglepetést okozott neki és megerősítette az önbizalmát. Ezt a napot a gyerekeivel ünnepelte. Játszottak a kertben, szendvicseket ettek és limonádéztak. Nem nagy dolog, ugye? Valóban nem az… De csak látszólag. Ugyanis az ismerősöm ekkor érezte először, hogy boldog. Kacagott és felszabadultan ismerte fel új, mégis gyermekien játékos énjét.

Tudta, hogy a történtek megerősítették és nem tette már függővé magát a gyermekei apjától. Tudott újra kacagni, de most már azt is tudta, hogy a teste és lelke is meggyógyult. Ugyanis eddig azt érezte, hogy hiába próbál másként gondolkodni, valahogy visszatért az életébe a keserűség. Mikor elmondtam neki, hogy a teste tartja fogságban az érzéseit, akkor megértette, hogy a sejteket újra kell programozni, hogy új vegyületeket gyártson. Új minőségűeket. Ehhez új cselekvések is szükségesek az életben. Hétről-hétre újra tanulta magát és egyre magabiztosabb lett. Tele önmagával kapcsolatos jó érzésekkel. Ezek az érzések pedig, megengedték neki, hogy újra kacagni tudjon. Függetlenül bárkitől. A gyerekek apja azóta másként néz rá. Szeretné visszaszerezni a családját. Az ismerősöm most nem rohan. Élvezi az életét, mert megtanulta, hogyan legyen örömteli önmagában is. Így már teljesen másként történnek az emberi kapcsolatai. Nem ragaszkodásból, hanem megengedésből és az érdemesség érzéséből.

Talán veled is előfordult már, hogy úgy érezted, hogy kikopott az öröm, hogy valahogy megkeseredtek a mindennapok, hogy úgy érzed, hogy nem azt kapod, amire hivatott vagy.

Ezen felbuzdulva választottam témának a Színezd újra program, júniusi témáját. Ha lemaradtál róla, akkor figyeld a bejegyzéseket, mert hamarosan különlegességgel készülök, amivel rövid idő alatt átprogramozhatod az életed!